A
tisztább termeléstől az ipari ökológiáig
A fejlett államok gazdasági
teljesítményének, illetve az ezzel párosuló magas szintű fogyasztásnak
köszönhetően a környezet állapotának romlásával kapcsolatos kérdéskör a
társadalom egyik legégetőbb problémájává vált. E folyamat során a vállalati
szféra érdeklődése is a környezeti kérdések megoldása felé fordult és a
környezet védelmével kapcsolatos elképzelések, eszközök széles skálája jelent
meg az elmúlt másfél-két évtized alatt.
A rendszerváltást követő
Magyarországon is hasonló folyamatok zajlanak le és ugyan a vállalati
környezetvédelem sokkal rövidebb múltra tekinthet
vissza hazánkban mint például a nyugat-európai országokban, az elmúlt évek
alatt az alkalmazott eszközök száma gyors gyarapodásnak indult.
Mindazonáltal a hazai
gyakorlatban is egyre gyakrabban alkalmazott elképzelések, eszközök jelentős
része még kiforratlan és alkalmazásuk a fejlett országokban is csak napjainkban
kezd elterjedni. Ennek köszönhetően egyfajta bábeli zűrzavar alakult ki a
különböző irányzatok jelentését, értelmezését tekintve, melyhez hozzájárul a
környezet védelmével foglalkozó szakemberek eltérő szakmai háttere, felfogása
valamint a különböző irányzatok egymással való versengése is.
A ’fenntartható fejlődés’,
a ’környezeti menedzsment’, a ’tisztább termelés’, az ’öko-hatékonyság’
az ’ipari ökológia’ fogalmai a szakemberek szótárának részévé váltak, mind a
vállalati szférában, mind pedig a környezeti
szabályozás területén. Fontos azonban, hogy a hazai gyakorlatban is alkalmazott
fogalmak a megfelelő jelentéssel kerüljenek be a szakmai köztudatba.
Jelen cikk ennek a
folyamatnak az elősegítésére vállalkozik azáltal, hogy bemutatja a vállalatok
szempontjából legfontosabb környezeti megközelítéseket és egy olyan rendszerbe foglalja azokat, mely elősegíti megértésüket és
ezzel hozzájárul alkalmazásuk helyes irányba tereléséhez.
A környezet védelmével kapcsolatban a nemzetközi és
hazai szakirodalomban egyaránt az egyik leggyakrabban előforduló elképzelés a
“fenntartható fejlődés”, melynek elveit az ENSZ Környezet és Fejlődés Bizottsága
által 1987-ben készített “Közös jövőnk” című átfogó program rögzítette először.
Ezt követően a kilencvenes években vált ismertté a fenntartható fejlődés
fogalma először a környezetvédelmi szakemberek, majd a nagyobb nyilvánosság
számára is.
Az 1987 óta eltelt idő
alatt a világ legtöbb országában elismerték a fenntarthatóság fontosságát és az
a kormányszintű környezetvédelmi programok alapvető elemévé vált. Ezen felül a legutóbbi években külföldön és hazánkban is
egyre több gazdálkodó szervezet nyilvánítja ki környezetvédelmi politikáját,
melyek gyakran tartalmaznak hivatkozást a fenntartható fejlődés elveire.
A fenntartható fejlődés
röviden olyan fejlődést jelent, mely úgy biztosítja a jelen szükségleteinek a
kielégítését, hogy az nem károsítja a jövő generációk igényeinek a kielégítését
(Közös Jövőnk, 1987).
A fogalom tágabb
értelmezése szerint a fenntartható gazdasági, ökológiai és társadalmi fejlődést
is magában foglalja, de gyakran szűkebb jelentéssel, környezeti értelemben
használják (értve ezalatt az időben folyamatos
optimális erőforrás felhasználást és környezeti menedzsmentet) (Kerekes, 1998).
Ez a széles körben alkalmazott és egyszerűen
megfogalmazható alapelv azonban vitákat váltott ki a kilencvenes évek során és
számos tisztázatlan kérdést hagyott napjainkra is. A fenntartható fejlődés
fogalmának eltérő értelmezései láttak napvilágot, mint például a
fenntarthatóság gyenge és erős változatai. Ezen
magyarázatok gyakorlati használhatóságát tovább nehezítik a fejlődés mérésével
kapcsolatos nehézségek, a jelenleg is alkalmazott, illetve a kutatók által
javasolt fejlődési mutatószámok hiányosságai.
Napjainkban is számos
kutatás irányul a fenntarthatóság fogalmának az ’operacionalizálására’
azaz arra, hogy az egyes gazdálkodó szervezetek vagy akár fogyasztók meg tudják
állapítani, hogy megfelelnek-e az általánosan megfogalmazott alapelveknek (lásd
például a Folyamatok Fenntarthatósági Mutatójának (Sustainable
Process Index, SPI) meghatározására, illetve
kiszámítására tett erőfeszítéseket: Krotschek [1995]).
Ennek ellenére azt a kérdést, hogy vajon egy vállalat hosszú távú működése
megfelel-e a fenntarthatóság elveinek, jelenlegi ismereteinkkel nem tudjuk
pontosan megválaszolni.
A környezeti teljesítmény
mérésének a területén eredményeket hozhat a környezeti mutatószámok, illetve a
környezeti számvitel gyakorlati alkalmazása, azonban ezek az eszközök sem
képesek választ adni az előbbiekben feltett kérdésre, hiszen az elmúlt évek
alatt sem történt meg a fenntarthatóság alapelvének konkrét célokká történő
lefordítása, a mindennapi gyakorlati használatra való alkalmassá tétele.
A fenntartható fejlődés
elve az anyagi javak és szolgáltatások előállítására, valamint az azok
fogyasztására vonatkozó követelményeket határoz meg, amint azt a következő ábra
is bemutatja.
1. ábra A környezetvédelem
különböző irányzatai
Az 1. ábra szerint a
fenntartható fejlődés egyik összetevője a termékek, illetve szolgáltatások
előállításával kapcsolatban okozott környezeti károsodás, illetve az azzal
kapcsolatos erőforrás felhasználás, míg a másik összetevő a megtermelt javak és
szolgáltatások fogyasztásával kapcsolatos. A következőkben
a gyakorlatban egymástól gyakran elkülönülő két területre jellemző
elképzeléseket mutatjuk be.
A termékek
és szolgáltatások előállításával kapcsolatos környezetvédelmi intézkedéseket
számos megközelítés állítja középpontjába és az elmúlt években a gyakorlati
eszközök száma is jócskán megnövekedett ezen a
területen.
A környezeti problémák
hagyományos megközelítése az okozott káros kibocsátások, illetve egyéb
környezeti károk mennyiségének a csökkentésére, veszélyességének az enyhítésére
irányul, mely tevékenységeket egységesen csővégi technológiáknak nevezzük
utalva arra, hogy az ilyen jellegű környezetvédelmi megoldások a technológiába
való beavatkozás nélkül, a folyamatok végén helyezhetők el.
A csővégi technológiák
gyors fejlődésének segítségével jelentős mértékű környezeti károsodás
elkerülése vált lehetővé az elmúlt évek alatt, alkalmazásuk nélkül a környezeti
elemek állapota a jelenleginél sokkal kedvezőtlenebbül alakulna. Mindazonáltal,
a csővégi technológiáknak számos kedvezőtlen tulajdonsága is van, melyek új
módszerek keresését indították el a környezetvédelmi szakemberek körében. A
csővégi megoldások jellemzője, hogy a káros kibocsátásokat nem megszüntetik,
hanem valamilyen másfajta káros kibocsátássá alakítják át (pl. a vízszennyezést
veszélyes hulladékká), amihez gyakran erőforrások felhasználására is szükség
van (pl. energia, víz, stb.) amelyek előállítása és alkalmazása károsítja a
környezetet és további költséget jelent a vállalatok számára.
Mindezen kedvezőtlen
tulajdonságok ellenére a csővégi technológiák gyorsan elterjedtek, aminek egyik
fontos oka, hogy nem igényelnek beavatkozást a vállalati alapfolyamatokba, azaz
nem módosítják a terméket és ezáltal nem gyakorolnak
hatást a vállalatok fő tevékenységére. Ezen felül
alkalmasak lehetnek a környezeti szabályozók által támasztott minimális
követelmények betartására is.
A csővégi technológiák
alkalmazásával a vállalatok egy olyan addicionális költségtényezővel találják
szemben magukat, mely gyakran igen jelentős tőkét köt le
és mely nem járul hozzá a termékek és szolgáltatások értékének a növeléséhez –
hacsak nem a környezeti teljesítmény javulása által okozott image-változás
kapcsán. Ennek a megközelítési módnak köszönhető, hogy a környezet védelme a
szakemberek jelentős része számára egy a költségeket növelő “szükséges rossz”,
amelyet csak a vállalat tevékenységében érdekelt felek által megkívánt
legszükségesebb mértékben szabad megvalósítani.
Ezzel a felfogással szemben
jelentek meg a környezet védelmének új megközelítései, melyek integrált
szemléletmódjuk segítségével elsősorban a csővégi technológiákkal kapcsolatos
problémák megoldását tűzték ki célul, mint például a magas tőkeigényt, illetve
a kibocsátások szintjének általános csökkentését.
A szűken értelmezett megelőző
jellegű környezetvédelem célja a káros kibocsátások és egyéb környezeti
hatások csökkentése vagy megszüntetése azok forrásánál. A kibocsátások ilyen
módon való csökkentése egyben a felhasznált erőforrások mennyiségét is
csökkenti, azaz a megelőző jellegű környezetvédelem a működés
hatékonyságának javításával hozzájárul az erőforrásokkal való takarékos
bánásmódhoz is.
A megelőző intézkedéseknek
alapvetően három csoportját különböztethetjük meg. Az intézkedések egy nem
elhanyagolható része alacsony költséggel vagy akár költségek nélkül
megvalósítható. Ezeket az intézkedéseket, illetve az azonosításukhoz és
megvalósításukhoz vezető módszereket a gondos bánásmód elnevezéssel jelöljük.
Ilyen a termelő-szolgáltató szférában és a háztartásokban egyaránt alkalmazható
intézkedések például a szivárgások megszüntetése, a szigetelések javítása vagy
a pazarló erőforrás-használat megszüntetése. A második csoportba a nagyobb
beruházási igényű technológiai módosítások, fejlesztések tartoznak, melyek
általában nem csak a környezetvédelmi teljesítményre vannak hatással, hanem az
előállított termékekre és általában a vállalati folyamatokra is. A harmadik
csoportot a felhasznált anyagok és egyéb erőforrások
kiváltása képezi, mely intézkedések révén szintén jelentős megtakarítások
érhetőek el (pl. az energiaszükséglet biztosítására alkalmazott alacsonyabb
kéntartalmú szén nem csak a káros kibocsátásokat csökkenti, hanem a jobb
minőségen keresztül a hatásfokot is kedvezően befolyásolja).
A megelőző jellegű
intézkedéseket a fenti meghatározásnál gyakran tágabban értelmezik és beleértik
a már előállított hulladékok, illetve káros emissziók vállalaton vagy akár
vállalaton kívüli újrahasznosítását is, mely intézkedések azonban már
átvezetnek a későbbiekben tárgyalt ipari ökológia területére.
A megelőző szemlélet
jelenik meg a tisztább termelés felfogásában, melynek kialakulása a
80-as évek végére tehető, amikor norvég környezetvédelmi szakemberek
felismerték bizonyos az EPA által is támogatott, a szennyezés megelőzésére
irányuló intézkedések fontosságát. A gyakorlatban néhány vállalat által
megszerzett tapasztalatot is figyelembe véve építették fel a tisztább termelés
alapelveit, illetve eszköztárát.
A 90-es évek elején először
az ENSZ környezetvédelmi programja (UNEP), majd az ipar fejlesztésével
foglalkozó szervezete (UNIDO) kezdte alkalmazni a fogalmat saját vállalati
környezetvédelmi programjai céljára. Ezek között kiemelkedő szerepet játszik az
ezen szervezetek által létrehozott nemzeti tisztább
termelési központok hálózata, mely elsősorban a fejlődő, illetve az
átalakulóban lévő országok környezetvédelmi erőfeszítéseit hivatott
elősegíteni.
A UNEP megfogalmazásában a
tisztább termelés egy olyan átfogó stratégia, amely folyamatokra, termékekre és
szolgáltatásokra alkalmazható, és mely azok hatékonyságának növelését, illetve
az ember és a környezet veszélyeztetésének csökkentését célozza.
Termelési folyamatok
esetében a tisztább termelés a nyersanyagok és energiahordozók hatékonyabb
felhasználását, a káros anyagok kiváltását, illetve az emissziók és hulladékok
mennyiségének és veszélyességének a csökkentését jelenti.
Termékek esetében a teljes
életciklus (a nyersanyagok felhasználásától a végső ártalmatlanításig tartó
folyamat) során okozott környezetterhelés csökkentése áll a középpontban.
Szolgáltatások esetében a
tisztább termelés a környezeti megfontolások alkalmazását jelenti a tervezés és
a szolgáltatások nyújtása során (UNEP).
Bár a gyakorlatban
elsősorban a termelési folyamatok hatékonyságának a javítását segítő módszerek
szerepelnek a tisztább termelés eszköztárában, mint például az inputok és
outputok elemzése, az anyag- és energiamérlegek készítése, a definícióból
kitűnik, hogy a termékekre, illetve a szolgáltatásokra, azok tervezésére is
hangsúlyt kell fektetni.
A megelőző szemlélet által
elérhető megtakarításokat helyezi előtérbe a Word Business Council
for Sustainable Development (WBCSD, Világ Üzleti Tanácsa a Fenntartható
Fejlődésért) által képviselt ökohatékonyság
(eco-efficiency) megközelítése is, mely a
természeti erőforrások hatékonyabb felhasználását kívánja meg a gazdasági
folyamatok során. Ennek értelmében “az ökohatékonyság a piaci feltételeknek megfelelő termékek és szolgáltatások nyújtását jelenti olyan módon,
hogy azok alkalmasak legyenek az emberi szükségletek kielégítésére és járuljanak
hozzá az életminőség javításához, miközben egyre kisebb, a Föld becsült eltartóképességét meg nem haladó környezeti hatással és
erőforrás-felhasználással járnak teljes életciklusuk során” (WBCSD).
Az ökohatékonyság
fogalmának középpontjában az egységnyi előállított termékre/szolgáltatásra jutó
környezeti hatás áll, melynek csökkentése valóban a megelőző környezetvédelem
egyik sarokpillére. A fajlagos környezetterhelés javításának az előtérbe
helyezése azonban azt sugallja, hogy a termékek és szolgáltatások
előállításával kapcsolatos környezeti károk csökkentése önmagában is
megoldhatja a környezeti problémát és feledtetheti az egyéb – és legalább
annyira szükséges – megoldási lehetőségeket, nevezetesen a fogyasztás és ezen
keresztül az előállított termékek és szolgáltatások volumenének a csökkentését.
E két irányzat mellett
Észak-Amerikában ’szennyezés megelőzés’ (pollution
prevention) néven terjedt el a megelőző
környezetvédelem filozófiája. A szennyezés megelőzés alapelvei megegyeznek a
tisztább termelés és általában véve a megelőző jellegű környezetvédelem
elveivel, a különbség elsősorban földrajzi, amint azt a következő definíció is
mutatja: ‘a szennyezés megelőzés olyan eljárások, gyakorlatok, anyagok, termékek és energiahordozók alkalmazását jelenti, melyek
elkerülik vagy minimalizálják a szennyezőanyagok és hulladékok keletkezését és
csökkentik az ember és a környezet számára fennálló kockázatokat (Pollution Prevention, 1995).
A megelőző jellegű
környezetvédelem legfontosabb erénye, hogy úgy csökkenti a káros
kibocsátásokat, hogy közben a hatékonyság növelésén keresztül gazdasági
előnyöket is kínál az elveket alkalmazó gazdálkodóknak. A megelőzés kedvező
tulajdonságai mellett azonban néhány korlátozó tényezővel is számolni kell,
melyek az elvek szélesebb körben való elterjedését hátráltatják.
Ezek közül az egyik
legfontosabb, hogy az alkalmazott technológia módosításával járó intézkedések
esetén nem csak a környezeti szempontok figyelembe vétele válik szükségessé,
hanem a teljes folyamat újragondolására is elkerülhetetlenné válik, ami magában
foglalja a termékekben, illetve szolgáltatásokban történő változtatásokat is.
Ez azonban túlnő a vállalati környezetvédelmi felelős feladatkörén és a legtöbb
vállalati funkciót komolyan érinti (pl. a módosított
termék vásárlói fogadtatásával foglalkozó marketinget, stb.). A csővégi
technológiák alkalmazása ezzel szemben csak az új technológia működésének a
biztosítását igényli és a vállalati irányítás más területeit változatlanul
hagyja.
A megelőző jellegű intézkedéseket
számos szervezeti korlát is gátolja, mint a fejlesztésre alkalmatlan
infrastruktúra vagy az emberi tényezők, melyek közé
tartozik a változásoknak való ellenállás és a szervezeti tagok motivációjának a
hiánya, stb is. Ezen felül, bár a megelőző jellegű
intézkedések közvetlen beruházási költségei alacsonyak, vagy rövid idő alatt
megtérülnek, számos rejtett költségtényezővel is számolni kell, mint a
munkatársaknak az intézkedések feltárásával, illetve megvalósításával,
ellenőrzésével eltöltött ideje vagy az előbbiekben említett szervezeti
ellenállás leküzdése.
Mindezen tényezőket
egybevetve megállapítható, hogy bár a megelőző intézkedések számos kedvező
tulajdonsággal rendelkeznek, elterjedésüket azonban több, nehezen megfogható
tényező is hátráltatja.
A csővégi és a megelőző
jellegű intézkedések mellett, azokkal részben átfedve, napjainkban egy harmadik
irányzat is megjelent, melyet a szakirodalomban “ipari ökológiának” (industrial ecology) neveznek. Bár
amint arra már korábban is utaltunk, az egyes irányzatok elkülönítése nem
oldható meg egyértelműen, és az ipari ökológia definíciója sem állít fel
egyértelmű határokat, alapvető jellemzői alapján mégis érdemes különválasztani
az előbb tárgyalt megközelítésektől.
Az ipari ökológia az
előbbiekben ismertetett két felfogással ellentétben nem egyetlen technológiai
folyamatra helyezi a hangsúlyt, hanem kilépve ebből a rendszerből a folyamatok,
illetve gazdálkodó egységek közötti anyag- és energiaáramlásokat helyezi a
középpontba. Az elnevezés is utal legfontosabb jellemzőjére: az ipari ökológia
az ipari rendszereket a természetes ökoszisztémákhoz hasonlítja. Felfogása
szerint a cél nem a vállalatok által kibocsátott káros anyagok minimalizálása,
azaz a forrásnál történő beavatkozás, mely a megelőzés legfontosabb feladata,
hanem a megtermelt melléktermékek újbóli hasznosítása, amint arra a
természetből vett példák is útmutatásul szolgálhatnak (az ősszel lehullott
levelek a talajban lebomlanak, majd más növények tápanyagául szolgálnak).
Ezen új tudományterület
középpontjába ezért a folyamatok helyett a termékek és szolgáltatások kerülnek,
legfontosabb módszerei közé pedig az életciklus
elemzés valamint az ökodesign tartoznak.
Erkman (1997) szerint az ipari
ökológia egy olyan időszakban válik egyre inkább fontossá, amikor nyilvánvalóvá
vált, hogy a környezetvédelem hagyományos módszerei, mint például a
kibocsátások csővégi kezelése, nem nyújt elégséges megoldást a környezeti
problémákra. Ezen felül véleménye szerint a megelőző jellegű intézkedéseknek
leginkább csak elszigetelt, ámbár jól publikált eseteit figyelhetjük meg egyes
nagyvállalatok gyakorlatában: “A szennyezés megelőzésének, a tisztább
termelésnek és az ezekhez hasonló megközelítéseknek is megvannak a maguk
korlátjai. A legtöbb ipari tevékenység szükségszerűen hulladékokat vagy más
melléktermékeket állít elő. Így például lehetetlen sajtot előállítani anélkül,
hogy a tej fel nem használt része ’hulladékká’ vagy ’melléktermékké’ ne válna.
Végezetül a szennyezés megelőzés és a tisztább termelés megközelítései még
mindig a ’hulladékok’ keletkezésének a megelőzését, illetve csökkentését
helyezik az előtérbe és ezáltal bizonyos mértékig a csővégi filozófiához
hasonló nézőpontot alkalmaznak. Ezzel szemben,
bizonyos esetekben az ipari ökológia megközelítése meghatározott ’hulladékok’
esetében még azok előállításának növelését is elképzelhetőnek tartja egy
életképes tisztább termelési alternatíva hiányában, ha az
lehetővé tenné, hogy a ’hulladék’ a piacon is forgalmazható (mellék-)termékké
váljon.
A cél ezért a csővégi
megközelítések és a megelőző jellegű módszerek szélesebb perspektívába való
helyezése, melynek alárendelten kell alkalmazni azokat. Ez pontosan az ipari
ökológia és az ipari metabolizmus által megcélzott nézőpont.”
E
gondolatmenetet folytatva megállapítható, hogy az előbbiekben ismertetett három
irányzat – a csővégi technológiák, a megelőző jellegű intézkedések és az ipari
ökológia – egyike sem zárja ki a másik kettő alkalmazását, hanem az adott
esetben leginkább megfelelő megoldás feltárását és megvalósítását kell célul
kitűzni: míg bizonyos esetekben a káros kibocsátások keletkezésének a
csökkentését kell megcélozni, addig egy másik helyzetben a már megtermelt
hulladék nyersanyagként való hasznosítása a célszerű és amennyiben ezek a
módszerek valamilyen oknál fogva nem alkalmazhatóak (például az infrastruktúra sajátosságai vagy
technológiai korlátok miatt), akkor a csővégi megoldások is szerepet kaphatnak.
A fenntartható fejlődés a
javak és szolgáltatások előállításán kívül – amint azt az ábra is mutatja –
azok fogyasztásával kapcsolatban is állít fel követelményeket. A
fogyasztás mértékével, illetve összetételével kapcsolatban a legfontosabb
feladatot a társadalom környezeti tudatosságának a fejlesztése jelenti. Ennek
eszközei között első helyen kell szerepeljen az
iskolai oktatás az alapoktól egészen a felsőfokú képzésig, illetve minden olyan
információs csatorna, mellyel a társadalom figyelme felkelthető és tudása
gyarapítható. Ezen eszközök eredményessége ellen hat azonban a verseny bizonyos
szereplői által kifejtett kommunikációs tevékenység, mely a javak és
szolgáltatások birtoklására ösztönöz és a mértéktelen fogyasztást, mint
végcélt, az emberi boldogság forrását tünteti fel. Mivel e gazdasági szereplők
befolyása, az általuk propagandára fordított összegek igen jelentősek, az
ellenük irányuló, sokszor gyenge erőfeszítések nem érhetik el céljukat.
Bár a vállalati
környezetvédelmi gyakorlatban a termékek és
szolgáltatások előállítása egyre nagyobb szerepet kap, a fogyasztás
fenntartható keretek közé való szorítása gyakran a vállalati érdekek
érvényesülése ellen hat. Részben ez az oka annak a jelenségnek, mely
felnagyítja, mindenhatónak mutatja be a technológiák fejlesztésében rejlő
környezetvédelmi lehetőségeket. Ezzel szemben áll az a felfogás, mely szerint
az egységnyi termelésre jutó környezeti károknak az elkövetkezendő 40 év során
mintegy az egy tizedükre kellene csökkenniük – nem számolva a környezeti károk
halmozódásával – ahhoz, hogy a környezet állapota ne romoljon tovább a
jelenlegi szinthez képest.
E számítások azt mutatják,
hogy bár a termékek és szolgáltatások előállításának hatékonysága az elmúlt
évtizedek során jelentős javuláson ment keresztül, a
cikk elején meghatározott fenntarthatóság nem érhető el csupán a fenti ábrán
bemutatott piramis bal oldalán található megközelítések, eszközök
alkalmazásával, hanem a fogyasztói magatartás, a társadalom környezeti
tudatosságának a javítása is kulcsfontosságú az emberiség hosszú távú jövőjének
a biztosítása szempontjából.
Felhasznált
irodalom:
Erkman, S [1997]: Industrial ecology: an historical view,
Journal of Cleaner Production, Vol. 5., No. 1-2, p. 2.
Kerekes, S [1998]: A környezetgazdaságtan
alapjai, Budapest
Krotschek, C. [1995]: Prozeßbewertung in der nachhaltigen Wirtschaft, Dissertation, TU-Graz, Graz
Pollution Prevention
[1995]: A Strategy for Action