Zilahy Gyula

A tisztább termeléstől az ipari ökológiáig

A fejlett államok gazdasági teljesítményének, illetve az ezzel párosuló magas szintű fogyasztásnak köszönhetően a környezet állapotának romlásával kapcsolatos kérdéskör a társadalom egyik legégetőbb problémájává vált. E folyamat során a vállalati szféra érdeklődése is a környezeti kérdések megoldása felé fordult és a környezet védelmével kapcsolatos elképzelések, eszközök széles skálája jelent meg az elmúlt másfél-két évtized alatt.

A rendszerváltást követő Magyarországon is hasonló folyamatok zajlanak le és ugyan a vállalati környezetvédelem sokkal rövidebb múltra tekinthet vissza hazánkban mint például a nyugat-európai országokban, az elmúlt évek alatt az alkalmazott eszközök száma gyors gyarapodásnak indult.

Mindazonáltal a hazai gyakorlatban is egyre gyakrabban alkalmazott elképzelések, eszközök jelentős része még kiforratlan és alkalmazásuk a fejlett országokban is csak napjainkban kezd elterjedni. Ennek köszönhetően egyfajta bábeli zűrzavar alakult ki a különböző irányzatok jelentését, értelmezését tekintve, melyhez hozzájárul a környezet védelmével foglalkozó szakemberek eltérő szakmai háttere, felfogása valamint a különböző irányzatok egymással való versengése is.

A ’fenntartható fejlődés’, a ’környezeti menedzsment’, a ’tisztább termelés’, az ’öko-hatékonyság’ az ’ipari ökológia’ fogalmai a szakemberek szótárának részévé váltak, mind a vállalati szférában, mind pedig a környezeti szabályozás területén. Fontos azonban, hogy a hazai gyakorlatban is alkalmazott fogalmak a megfelelő jelentéssel kerüljenek be a szakmai köztudatba.

Jelen cikk ennek a folyamatnak az elősegítésére vállalkozik azáltal, hogy bemutatja a vállalatok szempontjából legfontosabb környezeti megközelítéseket és egy olyan rendszerbe foglalja azokat, mely elősegíti megértésüket és ezzel hozzájárul alkalmazásuk helyes irányba tereléséhez.

A környezet védelmével kapcsolatban a nemzetközi és hazai szakirodalomban egyaránt az egyik leggyakrabban előforduló elképzelés a “fenntartható fejlődés”, melynek elveit az ENSZ Környezet és Fejlődés Bizottsága által 1987-ben készített “Közös jövőnk” című átfogó program rögzítette először. Ezt követően a kilencvenes években vált ismertté a fenntartható fejlődés fogalma először a környezetvédelmi szakemberek, majd a nagyobb nyilvánosság számára is.

Az 1987 óta eltelt idő alatt a világ legtöbb országában elismerték a fenntarthatóság fontosságát és az a kormányszintű környezetvédelmi programok alapvető elemévé vált. Ezen felül a legutóbbi években külföldön és hazánkban is egyre több gazdálkodó szervezet nyilvánítja ki környezetvédelmi politikáját, melyek gyakran tartalmaznak hivatkozást a fenntartható fejlődés elveire.

A fenntartható fejlődés röviden olyan fejlődést jelent, mely úgy biztosítja a jelen szükségleteinek a kielégítését, hogy az nem károsítja a jövő generációk igényeinek a kielégítését (Közös Jövőnk, 1987).

A fogalom tágabb értelmezése szerint a fenntartható gazdasági, ökológiai és társadalmi fejlődést is magában foglalja, de gyakran szűkebb jelentéssel, környezeti értelemben használják (értve ezalatt az időben folyamatos optimális erőforrás felhasználást és környezeti menedzsmentet) (Kerekes, 1998).

Ez a széles körben alkalmazott és egyszerűen megfogalmazható alapelv azonban vitákat váltott ki a kilencvenes évek során és számos tisztázatlan kérdést hagyott napjainkra is. A fenntartható fejlődés fogalmának eltérő értelmezései láttak napvilágot, mint például a fenntarthatóság gyenge és erős változatai. Ezen magyarázatok gyakorlati használhatóságát tovább nehezítik a fejlődés mérésével kapcsolatos nehézségek, a jelenleg is alkalmazott, illetve a kutatók által javasolt fejlődési mutatószámok hiányosságai.

Napjainkban is számos kutatás irányul a fenntarthatóság fogalmának az ’operacionalizálására’ azaz arra, hogy az egyes gazdálkodó szervezetek vagy akár fogyasztók meg tudják állapítani, hogy megfelelnek-e az általánosan megfogalmazott alapelveknek (lásd például a Folyamatok Fenntarthatósági Mutatójának (Sustainable Process Index, SPI) meghatározására, illetve kiszámítására tett erőfeszítéseket: Krotschek [1995]). Ennek ellenére azt a kérdést, hogy vajon egy vállalat hosszú távú működése megfelel-e a fenntarthatóság elveinek, jelenlegi ismereteinkkel nem tudjuk pontosan megválaszolni.

A környezeti teljesítmény mérésének a területén eredményeket hozhat a környezeti mutatószámok, illetve a környezeti számvitel gyakorlati alkalmazása, azonban ezek az eszközök sem képesek választ adni az előbbiekben feltett kérdésre, hiszen az elmúlt évek alatt sem történt meg a fenntarthatóság alapelvének konkrét célokká történő lefordítása, a mindennapi gyakorlati használatra való alkalmassá tétele.

A fenntartható fejlődés elve az anyagi javak és szolgáltatások előállítására, valamint az azok fogyasztására vonatkozó követelményeket határoz meg, amint azt a következő ábra is bemutatja.

1. ábra A környezetvédelem különböző irányzatai

Az 1. ábra szerint a fenntartható fejlődés egyik összetevője a termékek, illetve szolgáltatások előállításával kapcsolatban okozott környezeti károsodás, illetve az azzal kapcsolatos erőforrás felhasználás, míg a másik összetevő a megtermelt javak és szolgáltatások fogyasztásával kapcsolatos. A következőkben a gyakorlatban egymástól gyakran elkülönülő két területre jellemző elképzeléseket mutatjuk be.

A termékek és szolgáltatások előállításával kapcsolatos környezetvédelmi intézkedéseket számos megközelítés állítja középpontjába és az elmúlt években a gyakorlati eszközök száma is jócskán megnövekedett ezen a területen.

A környezeti problémák hagyományos megközelítése az okozott káros kibocsátások, illetve egyéb környezeti károk mennyiségének a csökkentésére, veszélyességének az enyhítésére irányul, mely tevékenységeket egységesen csővégi technológiáknak nevezzük utalva arra, hogy az ilyen jellegű környezetvédelmi megoldások a technológiába való beavatkozás nélkül, a folyamatok végén helyezhetők el.

A csővégi technológiák gyors fejlődésének segítségével jelentős mértékű környezeti károsodás elkerülése vált lehetővé az elmúlt évek alatt, alkalmazásuk nélkül a környezeti elemek állapota a jelenleginél sokkal kedvezőtlenebbül alakulna. Mindazonáltal, a csővégi technológiáknak számos kedvezőtlen tulajdonsága is van, melyek új módszerek keresését indították el a környezetvédelmi szakemberek körében. A csővégi megoldások jellemzője, hogy a káros kibocsátásokat nem megszüntetik, hanem valamilyen másfajta káros kibocsátássá alakítják át (pl. a vízszennyezést veszélyes hulladékká), amihez gyakran erőforrások felhasználására is szükség van (pl. energia, víz, stb.) amelyek előállítása és alkalmazása károsítja a környezetet és további költséget jelent a vállalatok számára.

Mindezen kedvezőtlen tulajdonságok ellenére a csővégi technológiák gyorsan elterjedtek, aminek egyik fontos oka, hogy nem igényelnek beavatkozást a vállalati alapfolyamatokba, azaz nem módosítják a terméket és ezáltal nem gyakorolnak hatást a vállalatok fő tevékenységére. Ezen felül alkalmasak lehetnek a környezeti szabályozók által támasztott minimális követelmények betartására is.

A csővégi technológiák alkalmazásával a vállalatok egy olyan addicionális költségtényezővel találják szemben magukat, mely gyakran igen jelentős tőkét köt le és mely nem járul hozzá a termékek és szolgáltatások értékének a növeléséhez – hacsak nem a környezeti teljesítmény javulása által okozott image-változás kapcsán. Ennek a megközelítési módnak köszönhető, hogy a környezet védelme a szakemberek jelentős része számára egy a költségeket növelő “szükséges rossz”, amelyet csak a vállalat tevékenységében érdekelt felek által megkívánt legszükségesebb mértékben szabad megvalósítani.

Ezzel a felfogással szemben jelentek meg a környezet védelmének új megközelítései, melyek integrált szemléletmódjuk segítségével elsősorban a csővégi technológiákkal kapcsolatos problémák megoldását tűzték ki célul, mint például a magas tőkeigényt, illetve a kibocsátások szintjének általános csökkentését.

A szűken értelmezett megelőző jellegű környezetvédelem célja a káros kibocsátások és egyéb környezeti hatások csökkentése vagy megszüntetése azok forrásánál. A kibocsátások ilyen módon való csökkentése egyben a felhasznált erőforrások mennyiségét is csökkenti, azaz a megelőző jellegű környezetvédelem a működés hatékonyságának javításával hozzájárul az erőforrásokkal való takarékos bánásmódhoz is.

A megelőző intézkedéseknek alapvetően három csoportját különböztethetjük meg. Az intézkedések egy nem elhanyagolható része alacsony költséggel vagy akár költségek nélkül megvalósítható. Ezeket az intézkedéseket, illetve az azonosításukhoz és megvalósításukhoz vezető módszereket a gondos bánásmód elnevezéssel jelöljük. Ilyen a termelő-szolgáltató szférában és a háztartásokban egyaránt alkalmazható intézkedések például a szivárgások megszüntetése, a szigetelések javítása vagy a pazarló erőforrás-használat megszüntetése. A második csoportba a nagyobb beruházási igényű technológiai módosítások, fejlesztések tartoznak, melyek általában nem csak a környezetvédelmi teljesítményre vannak hatással, hanem az előállított termékekre és általában a vállalati folyamatokra is. A harmadik csoportot a felhasznált anyagok és egyéb erőforrások kiváltása képezi, mely intézkedések révén szintén jelentős megtakarítások érhetőek el (pl. az energiaszükséglet biztosítására alkalmazott alacsonyabb kéntartalmú szén nem csak a káros kibocsátásokat csökkenti, hanem a jobb minőségen keresztül a hatásfokot is kedvezően befolyásolja).

A megelőző jellegű intézkedéseket a fenti meghatározásnál gyakran tágabban értelmezik és beleértik a már előállított hulladékok, illetve káros emissziók vállalaton vagy akár vállalaton kívüli újrahasznosítását is, mely intézkedések azonban már átvezetnek a későbbiekben tárgyalt ipari ökológia területére.

A megelőző szemlélet jelenik meg a tisztább termelés felfogásában, melynek kialakulása a 80-as évek végére tehető, amikor norvég környezetvédelmi szakemberek felismerték bizonyos az EPA által is támogatott, a szennyezés megelőzésére irányuló intézkedések fontosságát. A gyakorlatban néhány vállalat által megszerzett tapasztalatot is figyelembe véve építették fel a tisztább termelés alapelveit, illetve eszköztárát.

A 90-es évek elején először az ENSZ környezetvédelmi programja (UNEP), majd az ipar fejlesztésével foglalkozó szervezete (UNIDO) kezdte alkalmazni a fogalmat saját vállalati környezetvédelmi programjai céljára. Ezek között kiemelkedő szerepet játszik az ezen szervezetek által létrehozott nemzeti tisztább termelési központok hálózata, mely elsősorban a fejlődő, illetve az átalakulóban lévő országok környezetvédelmi erőfeszítéseit hivatott elősegíteni.

A UNEP megfogalmazásában a tisztább termelés egy olyan átfogó stratégia, amely folyamatokra, termékekre és szolgáltatásokra alkalmazható, és mely azok hatékonyságának növelését, illetve az ember és a környezet veszélyeztetésének csökkentését célozza.

Termelési folyamatok esetében a tisztább termelés a nyersanyagok és energiahordozók hatékonyabb felhasználását, a káros anyagok kiváltását, illetve az emissziók és hulladékok mennyiségének és veszélyességének a csökkentését jelenti.

Termékek esetében a teljes életciklus (a nyersanyagok felhasználásától a végső ártalmatlanításig tartó folyamat) során okozott környezetterhelés csökkentése áll a középpontban.

Szolgáltatások esetében a tisztább termelés a környezeti megfontolások alkalmazását jelenti a tervezés és a szolgáltatások nyújtása során (UNEP).

Bár a gyakorlatban elsősorban a termelési folyamatok hatékonyságának a javítását segítő módszerek szerepelnek a tisztább termelés eszköztárában, mint például az inputok és outputok elemzése, az anyag- és energiamérlegek készítése, a definícióból kitűnik, hogy a termékekre, illetve a szolgáltatásokra, azok tervezésére is hangsúlyt kell fektetni.

A megelőző szemlélet által elérhető megtakarításokat helyezi előtérbe a Word Business Council for Sustainable Development (WBCSD, Világ Üzleti Tanácsa a Fenntartható Fejlődésért) által képviselt ökohatékonyság (eco-efficiency) megközelítése is, mely a természeti erőforrások hatékonyabb felhasználását kívánja meg a gazdasági folyamatok során. Ennek értelmében “az ökohatékonyság a piaci feltételeknek megfelelő termékek és szolgáltatások nyújtását jelenti olyan módon, hogy azok alkalmasak legyenek az emberi szükségletek kielégítésére és járuljanak hozzá az életminőség javításához, miközben egyre kisebb, a Föld becsült eltartóképességét meg nem haladó környezeti hatással és erőforrás-felhasználással járnak teljes életciklusuk során” (WBCSD).

Az ökohatékonyság fogalmának középpontjában az egységnyi előállított termékre/szolgáltatásra jutó környezeti hatás áll, melynek csökkentése valóban a megelőző környezetvédelem egyik sarokpillére. A fajlagos környezetterhelés javításának az előtérbe helyezése azonban azt sugallja, hogy a termékek és szolgáltatások előállításával kapcsolatos környezeti károk csökkentése önmagában is megoldhatja a környezeti problémát és feledtetheti az egyéb – és legalább annyira szükséges – megoldási lehetőségeket, nevezetesen a fogyasztás és ezen keresztül az előállított termékek és szolgáltatások volumenének a csökkentését.

E két irányzat mellett Észak-Amerikában ’szennyezés megelőzés’ (pollution prevention) néven terjedt el a megelőző környezetvédelem filozófiája. A szennyezés megelőzés alapelvei megegyeznek a tisztább termelés és általában véve a megelőző jellegű környezetvédelem elveivel, a különbség elsősorban földrajzi, amint azt a következő definíció is mutatja: ‘a szennyezés megelőzés olyan eljárások, gyakorlatok, anyagok, termékek és energiahordozók alkalmazását jelenti, melyek elkerülik vagy minimalizálják a szennyezőanyagok és hulladékok keletkezését és csökkentik az ember és a környezet számára fennálló kockázatokat (Pollution Prevention, 1995).

A megelőző jellegű környezetvédelem legfontosabb erénye, hogy úgy csökkenti a káros kibocsátásokat, hogy közben a hatékonyság növelésén keresztül gazdasági előnyöket is kínál az elveket alkalmazó gazdálkodóknak. A megelőzés kedvező tulajdonságai mellett azonban néhány korlátozó tényezővel is számolni kell, melyek az elvek szélesebb körben való elterjedését hátráltatják.

Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy az alkalmazott technológia módosításával járó intézkedések esetén nem csak a környezeti szempontok figyelembe vétele válik szükségessé, hanem a teljes folyamat újragondolására is elkerülhetetlenné válik, ami magában foglalja a termékekben, illetve szolgáltatásokban történő változtatásokat is. Ez azonban túlnő a vállalati környezetvédelmi felelős feladatkörén és a legtöbb vállalati funkciót komolyan érinti (pl. a módosított termék vásárlói fogadtatásával foglalkozó marketinget, stb.). A csővégi technológiák alkalmazása ezzel szemben csak az új technológia működésének a biztosítását igényli és a vállalati irányítás más területeit változatlanul hagyja.

A megelőző jellegű intézkedéseket számos szervezeti korlát is gátolja, mint a fejlesztésre alkalmatlan infrastruktúra vagy az emberi tényezők, melyek közé tartozik a változásoknak való ellenállás és a szervezeti tagok motivációjának a hiánya, stb is. Ezen felül, bár a megelőző jellegű intézkedések közvetlen beruházási költségei alacsonyak, vagy rövid idő alatt megtérülnek, számos rejtett költségtényezővel is számolni kell, mint a munkatársaknak az intézkedések feltárásával, illetve megvalósításával, ellenőrzésével eltöltött ideje vagy az előbbiekben említett szervezeti ellenállás leküzdése.

Mindezen tényezőket egybevetve megállapítható, hogy bár a megelőző intézkedések számos kedvező tulajdonsággal rendelkeznek, elterjedésüket azonban több, nehezen megfogható tényező is hátráltatja.

A csővégi és a megelőző jellegű intézkedések mellett, azokkal részben átfedve, napjainkban egy harmadik irányzat is megjelent, melyet a szakirodalomban “ipari ökológiának” (industrial ecology) neveznek. Bár amint arra már korábban is utaltunk, az egyes irányzatok elkülönítése nem oldható meg egyértelműen, és az ipari ökológia definíciója sem állít fel egyértelmű határokat, alapvető jellemzői alapján mégis érdemes különválasztani az előbb tárgyalt megközelítésektől.

Az ipari ökológia az előbbiekben ismertetett két felfogással ellentétben nem egyetlen technológiai folyamatra helyezi a hangsúlyt, hanem kilépve ebből a rendszerből a folyamatok, illetve gazdálkodó egységek közötti anyag- és energiaáramlásokat helyezi a középpontba. Az elnevezés is utal legfontosabb jellemzőjére: az ipari ökológia az ipari rendszereket a természetes ökoszisztémákhoz hasonlítja. Felfogása szerint a cél nem a vállalatok által kibocsátott káros anyagok minimalizálása, azaz a forrásnál történő beavatkozás, mely a megelőzés legfontosabb feladata, hanem a megtermelt melléktermékek újbóli hasznosítása, amint arra a természetből vett példák is útmutatásul szolgálhatnak (az ősszel lehullott levelek a talajban lebomlanak, majd más növények tápanyagául szolgálnak).

Ezen új tudományterület középpontjába ezért a folyamatok helyett a termékek és szolgáltatások kerülnek, legfontosabb módszerei közé pedig az életciklus elemzés valamint az ökodesign tartoznak.

Erkman (1997) szerint az ipari ökológia egy olyan időszakban válik egyre inkább fontossá, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a környezetvédelem hagyományos módszerei, mint például a kibocsátások csővégi kezelése, nem nyújt elégséges megoldást a környezeti problémákra. Ezen felül véleménye szerint a megelőző jellegű intézkedéseknek leginkább csak elszigetelt, ámbár jól publikált eseteit figyelhetjük meg egyes nagyvállalatok gyakorlatában: “A szennyezés megelőzésének, a tisztább termelésnek és az ezekhez hasonló megközelítéseknek is megvannak a maguk korlátjai. A legtöbb ipari tevékenység szükségszerűen hulladékokat vagy más melléktermékeket állít elő. Így például lehetetlen sajtot előállítani anélkül, hogy a tej fel nem használt része ’hulladékká’ vagy ’melléktermékké’ ne válna. Végezetül a szennyezés megelőzés és a tisztább termelés megközelítései még mindig a ’hulladékok’ keletkezésének a megelőzését, illetve csökkentését helyezik az előtérbe és ezáltal bizonyos mértékig a csővégi filozófiához hasonló nézőpontot alkalmaznak. Ezzel szemben, bizonyos esetekben az ipari ökológia megközelítése meghatározott ’hulladékok’ esetében még azok előállításának növelését is elképzelhetőnek tartja egy életképes tisztább termelési alternatíva hiányában, ha az lehetővé tenné, hogy a ’hulladék’ a piacon is forgalmazható (mellék-)termékké váljon.

A cél ezért a csővégi megközelítések és a megelőző jellegű módszerek szélesebb perspektívába való helyezése, melynek alárendelten kell alkalmazni azokat. Ez pontosan az ipari ökológia és az ipari metabolizmus által megcélzott nézőpont.”

E gondolatmenetet folytatva megállapítható, hogy az előbbiekben ismertetett három irányzat – a csővégi technológiák, a megelőző jellegű intézkedések és az ipari ökológia – egyike sem zárja ki a másik kettő alkalmazását, hanem az adott esetben leginkább megfelelő megoldás feltárását és megvalósítását kell célul kitűzni: míg bizonyos esetekben a káros kibocsátások keletkezésének a csökkentését kell megcélozni, addig egy másik helyzetben a már megtermelt hulladék nyersanyagként való hasznosítása a célszerű és amennyiben ezek a módszerek valamilyen oknál fogva nem alkalmazhatóak (például az infrastruktúra sajátosságai vagy technológiai korlátok miatt), akkor a csővégi megoldások is szerepet kaphatnak.

A fenntartható fejlődés a javak és szolgáltatások előállításán kívül – amint azt az ábra is mutatja – azok fogyasztásával kapcsolatban is állít fel követelményeket. A fogyasztás mértékével, illetve összetételével kapcsolatban a legfontosabb feladatot a társadalom környezeti tudatosságának a fejlesztése jelenti. Ennek eszközei között első helyen kell szerepeljen az iskolai oktatás az alapoktól egészen a felsőfokú képzésig, illetve minden olyan információs csatorna, mellyel a társadalom figyelme felkelthető és tudása gyarapítható. Ezen eszközök eredményessége ellen hat azonban a verseny bizonyos szereplői által kifejtett kommunikációs tevékenység, mely a javak és szolgáltatások birtoklására ösztönöz és a mértéktelen fogyasztást, mint végcélt, az emberi boldogság forrását tünteti fel. Mivel e gazdasági szereplők befolyása, az általuk propagandára fordított összegek igen jelentősek, az ellenük irányuló, sokszor gyenge erőfeszítések nem érhetik el céljukat.

Bár a vállalati környezetvédelmi gyakorlatban a termékek és szolgáltatások előállítása egyre nagyobb szerepet kap, a fogyasztás fenntartható keretek közé való szorítása gyakran a vállalati érdekek érvényesülése ellen hat. Részben ez az oka annak a jelenségnek, mely felnagyítja, mindenhatónak mutatja be a technológiák fejlesztésében rejlő környezetvédelmi lehetőségeket. Ezzel szemben áll az a felfogás, mely szerint az egységnyi termelésre jutó környezeti károknak az elkövetkezendő 40 év során mintegy az egy tizedükre kellene csökkenniük – nem számolva a környezeti károk halmozódásával – ahhoz, hogy a környezet állapota ne romoljon tovább a jelenlegi szinthez képest.

E számítások azt mutatják, hogy bár a termékek és szolgáltatások előállításának hatékonysága az elmúlt évtizedek során jelentős javuláson ment keresztül, a cikk elején meghatározott fenntarthatóság nem érhető el csupán a fenti ábrán bemutatott piramis bal oldalán található megközelítések, eszközök alkalmazásával, hanem a fogyasztói magatartás, a társadalom környezeti tudatosságának a javítása is kulcsfontosságú az emberiség hosszú távú jövőjének a biztosítása szempontjából.

Felhasznált irodalom:

Erkman, S [1997]: Industrial ecology: an historical view, Journal of Cleaner Production, Vol. 5., No. 1-2, p. 2.

Kerekes, S [1998]: A környezetgazdaságtan alapjai, Budapest

Krotschek, C. [1995]: Prozeßbewertung in der nachhaltigen Wirtschaft, Dissertation, TU-Graz, Graz

Pollution Prevention [1995]: A Strategy for Action